Érzékenyítő - Interjú Roicsik Lászlóné Editkével

Roicsik Lászlóné, Edit a DATLE (Dabas és Térsége Látássérültjeinek Egyesülete) vezetője, aki amellett, hogy szervezi az egyesület rendezvényeit, segíti sorstárait, megpróbálja nyitottságra, érzékenységre, elfogadásra nevelni a térség apraja-nagyját, így a Pálóczi diákjait is.

Az „Adj egy ötöst!”-program keretében látogatott el hozzánk társai kíséretében, s próbálta felnyitni a látók szemét a vakok és gyengénlátók korántsem problémamentes világára.

Ennek kapcsán is kérdeztem munkájáról, személyes élményeiről, amelyek azóta érték, hogy tizennyolc évvel ezelőtt megváltozott a világról alkotott képe.

• Van arról legalább valamilyen hozzávetőleges adat, hogy Magyarországon vagy akár itt a szűkebb környezetedben mennyi a vakok és gyengénlátók száma?
• Hogy országos szinten hányan vagyunk, azt sajnos nem tudom, de a DATLE, amely 11 településre terjesztette ki tevékenységét, 60 tagot számlál, a közép-magyarországi régióban pedig mintegy ezernyolcszázan vagyunk.

• Létezik egy klub, ahol ezek az emberek találkozhatnak egymással?
• Igen, Dabason és Ócsán is működik egy ilyen klub, ahol rendszeresen összejövünk. Nagyon összetartó közösség ez, szeretünk együtt lenni. Meghallgatjuk egymás beszámolóit a történésekről, megpróbálunk lelkileg segíteni azoknak, akik nem olyan régen kerültek hasonló helyzetbe, mint mi. Sokat gondolkodtunk azon, hogy mivel szórakoztassuk magunkat, mert sem a zenehallgatás – azt otthon is lehet -, sem a felolvasás ötlete nem aratott osztatlan sikert. Így az a legújabb időtöltésünk, hogy börzét tartunk, cserekereskedelmet folytatunk, hiszen mindenkinek van otthon felesleges vagy megunt holmija, ami másnak viszont kincs lehet.

• Könnyű az embereket becsábítani egy ilyen klubba?
• Eleinte a legtöbben ódzkodnak tőle. Általában idős emberekről van szó, akik elvannak otthon egész nap a kis otthonukban, otthonkájukban, nem akarnak kimozdulni, mert talán szégyellik is, hogy nem elég ügyesek például egy társaságban enni, inni, meg egyébként is évek óta nem volt már a kapun kívül se. Sok tehát az ellenérv, a kifogás, de amikor elmondom, hogy itt mindenki ugyanazt a cipőt viseli, ugyanolyan problémákkal küzd, akkor rászánja magát a dologra. Még el is megyünk érte, tehát valóban csak a kertkapuig kell kisétálnia. Persze a klubban remekül érzi magát, hiszen szívesen fogadjuk, társaságban van, hasznos tanácsokat kap, amelyeket a mindennapi életében hasznosíthat….Szóval, a következő alkalommal már ő telefonál, hogy mikor is lesz a következő találkozó.

• Hogyan lehet feldolgozni egyáltalán például a látásunk elvesztését? Mikor van az a pont, amikor azt mondja magának az ember, hogy „nem küzdök ellene, nem tudom visszacsinálni, megpróbálok együtt élni vele”?
• Nekem ebben a családom segített, s nagyon büszke vagyok rájuk. Én 42 éves voltam, amikor megvakultam. Addig is rövidlátó voltam, de aztán egyik napról a másikra történt egy retinaleválás és teljesen megvakultam az egyik szememre. Végigjártam a stációkat, volt, hogy imádkoztam, volt, hogy káromkodtam, de itt volt a férjem, a két bújós lányom, s arra gondoltam, hogy azt a márványdarabot nem tudják ölelgetni…Nagyon sokat segítettek, elfogadták és nagyon jól alkalmazkodtak az új helyzethez, talán még előbb, mint én. Egyik napról a másikra veszítettem el a látásom, s egyik napról a másikra lett egyre könnyebb. A családom soha nem szólt, ha sósabb lett a leves vagy nem volt tökéletesre mosva a tányér. Az ő hozzáállásuk tette nekem is könnyebbé.

• Hogyan lehet azt elérni, hogy egy fogyatékkal élő ember is hasznosnak érezze magát, hogy ne hatalmasodjon el rajta a másra utaltság érzése? Hogyan tud például bekapcsolódni a munka világába?
• Én a pozitív példa erejében hiszek. Megmutatom a sorstársamnak, hogy én hogyan csinálok bizonyos dolgokat, hogyan lehet könnyebben boldogulni, praktikus tanácsokat próbálok adni, hogy ő is elhiggye, nincs azért vége a világnak. Azt is tapasztalom, hogy a munkáltatókat is próbálják ösztönözni, hogy megváltozott munkaképességű embereket alkalmazzanak, vagy adózzanak okosan a fogyatékkal élők javára.

• Milyen az „épek” viszonya a fogyatékkal élőkkel? Mennyire vagyunk elfogadóak?
• Én sajnos azt érzem, hogy amíg nincs személyes érintettsége valakinek, addig távoli ez az egész. Ezért is fontos az érzékenyítés.

• Mikor érdemes elkezdeni az érzékenyítést, azt, hogy vannak olyan embertársaink, akik másként érzékelik a világot?
• Minél hamarabb. Persze minden korosztálynak a maga szintjén. Az óvódások nagyon nyitottak és közlékenyek, az általános iskolákba környezetismeret órára vagy rendhagyó osztályfőnöki órákra megyünk, a középiskolások –talán kamaszkori sajátosságok miatt – csendesebbek, viszont a feladatokat szívesen és élvezettel végzik. De például egy rossz élmény kapcsán a munkahelyek közül elsőként az Okmányirodába mentünk el érzékenyíteni.

• Ezek szerint nem vagyunk elég segítőkészek?
• A hivatalban például szólítanak, hogy menjek oda a négyes ablakhoz. De melyik a négyes ablak? Mondják, hogy írjak alá a kis négyzetben, de ne érjen az írás a téglalap széléhez. Nem is látom a téglalapot! „Segítene? Megmutatná, hol kell aláírnom?” „Miért nem hoz szemüveget, ha tudja, hogy nem lát rendesen?” Valóban azt képzeli bárki is, hogy mi tüntetünk a vakságunkkal, hogy nem tudjuk magunkról, hogy nem látunk rendesen?
• Szóval, nem vagyunk elég segítőkészek.
• Aki ismer, az segít, kérés nélkül is. De sajnos helyi szinten –akár a boltban- is azt tapasztalom, hogy elutasítóak az emberek, nem segítenek. „Rajta van az ára valahol, forgassa és megtalálja!”

• Mi a legnagyobb hiba, amit minden rossz szándék nélkül, de elkövethetünk segítségnyújtás közben?
• Ha mindenáron segíteni akarnak, ha bénának néznek, pedig „csak” nem látok. Fontos szerintem, hogy ne legyen bántó a segítség, ne tukmálja rá magát az emberre. Ne azt érezzem, hogy sajnálatból jön a segítség.

• A program kapcsán láttunk nagyon sok nagyon drága eszközt, ami segíti a vakokat és a látássérülteket abban, hogy eligazodjanak a világban. Mi az, ami Neked leginkább hiányzik, vagy szívesen fogadná a vakok és aliglátók közössége, ha alkalmazkodna igényeikhez ez az eszköz?
• Nekem a számítógép használata, vagy például a hozzájuk tartozó speciális billentyűzet, ami a látássérültek igényeihez igazodik. Vagy a speciális szemüvegek, amelyek szinte távcsövek.

• Rengeteg sztereotípia él a fogyatékkal élőkről az átlagemberek körében. Ezek közül engem leginkább az érdekel, hogy valóban igaz-e, hogy például egy látássérült embernek a többi érzékszerve kiélesedik a látás elvesztése miatt. Érthető lenne, hiszen azokat inkább használja…
• Így van, nekem legalábbis a hallásom sokkal érzékenyebb lett, s mostanában érzem, hogy a tapintásom is. De erről eszembe jut egy érdekes történet. Egyszer arról beszélgettünk egy sorstársammal, hogy melyik „jobb”, vakon születni vagy látni a világot, majd megvakulni. Meg arról, hogy mi lenne a három kívánsága, s benne lenne-e, hogy visszanyerje a látását.

Azt mondta, hogy nem lenne benne az első háromban, csak kb. az ötödik lenne, mert ő születése óta vak, elképzelte már magának a világot valamilyennek, s fél, hogy rengeteg csalódás érné, ha látná a valóságot.

• S végül azt szeretném kérdezni, hogy mi a helyzet a félelemmel? Mert azt hallottam, hogy Te biciklizel.
• Igen, biciklizem, nem is lassan. Működik bennem a bizalmi elv, hogy aki szintén közlekedik, az figyel rám. Rengeteg a dolgom, a tennivalóm, nekem mennem kell…

És valóban. A beszélgetés előtt is a következő heti program miatt tervezgetett, aggodalmaskodott, hogy minden a helyén legyen, minden jól sikerüljön, mindenki elégedetten távozzon. Bevallottan akkor van minden jól, ha ő intézi, nem szereti kiengedni a gyeplőt a kezei közül…

                                                                                                          Szabó Mária