Adj egy ötöst! - 45 perc sötétség - Így „láttuk” mi…

Sokaknak gyermekkori félelme, hogy hirtelen elsötétül a világ, az ember pedig egy bizonytalan, kiszolgáltatott lénnyé válik. Megtapasztalhattuk ezt az érzést 2017. május 23-án, amikor a Dabas és Térsége Látássérültjeinek Egyesületének két tagja látogatott meg minket. Segítségükkel 45 percre sötétbe borult a világunk.

Roicsik Lászlóné Edit, az egyesület elnöke – egyben tanárunk, Roicsik Rita édesanyja – érdekes előadást készített elő nekünk. A mintegy kétórás foglalkozás két részből állt. Először megtudhattuk, hogyan vesztheti el valaki a látását, mit jelent gyengénlátónak, aliglátónak vagy vaknak lenni. Bemutatta a látássérülteket segítő beszélő eszközöket, elmondta, mekkora anyagi terhet ró a beszerzésük az amúgy is fogyatékkal élő emberekre. A beszélő személyi mérleg, a folyadékszint érzékelő, a beszélő vérnyomás- és vércukorszintmérő, a színfelismerő hangosan mondta, hogy mivel van dolgunk. Egyes konyhai eszközök a látók életét is megkönnyítik. Az összehajtható vágódeszka, hámozó, szeletelő jó szolgálatot tesz.
Batuska Erzsébet, a DATLE tagja bemutatta a Braille-írógépet. A 6+1 billentyűt használó géppel nagyon gyorsan lehet gépelni.

Olyan kérdésekre kaptunk választ, hogy hogyan álmodnak a vakok? Megtudtuk, hogy ők is képszerűen álmodnak, esetenként színesben is.
Kiderült, hogy előfordul, hogy a látók visszaélnek a látássérültek helyzetével: bevásárlásnál például többet vesznek ki a tárcából, mint a termék ára. Ezt nagyon elkeserítőnek és felháborítónak tartottuk.
Érdekes, hogy részben emiatt néhányan nem használnak fehér botot. Ugyanis, ha látszik rajtuk, hogy látássérültek, attól tartanak, nagyobb eséllyel verik át őket. Könnyebben letépik a vállukról a táskát, vagy csak a vicc kedvéért rossz irányba vezetik őket. Így a bot hiánya közel sem csak hiúságot érintő kérdés, hanem egyfajta önvédelem.
Ezen kívül a hivatali ügyintézés is nehézkes. A bot nélkül közlekedő gyengénlátók nem feltétlenül számíthatnak toleranciára. Előfordul, hogy az ügyintéző arrogáns, türelmetlen, megsérti a látássérültet pusztán azzal, hogy flegmán kér aláírást – de nem mutatja meg, hová kéri.

Ilyen információk birtokában vettünk részt a sötétben zajló feladatokon. Itt bekötötték a szemünket, és különböző, mindennapi feladatokat kellett megoldanunk. Fel kellett ismernünk illatuk alapján fűszereket, tapintás alapján különböző tárgyakat, érméket. Itt szembesültünk a bevásárlás és a fizetés problémájával.
Párnára húztunk huzatot, cipőt fűztünk, tésztát fűztünk cérnára, krumplit és almát pucoltunk, vizet töltöttünk, írtunk, rajzoltunk a teles sötétségben. Kipróbáltuk a fehér bot használatát. Itt bizonytalanodtunk el a legjobban, mert azonnal elveszítettük a tájékozódási képességünket, lépni is alig mertünk, mert azt sem tudtuk, hol vagyunk. A látó segítő sem sokat ért, mert annyira nem vagyunk hozzászokva az ilyen helyzethez, hogy nem merünk megbízni senkiben. Nagyon rossz volt így menni a teremben, főleg, hogy a többiek is körülöttünk voltak.

A feladatok után újra beszélgettünk, de már egészen más szemmel néztük a dolgokat. Ijesztő arra gondolni, hogy egy baleset, egy betegség, egy genetikai hajlam kiütközése ide vezethet. Mi csak 45 percig tapasztaltuk meg a sötétséget, de aki nem tudja levenni a kendőt, az igazi hős. Legalábbis a mi szemünkben biztosan.

M.Á.